A korszak neve a legvalószínűbben az olasz "barocco" ('nyakatekert') szóból származik, pejoratív jelentést fejezett ki, feltehetőleg a XVIII. században a klasszicista franciák részéről.

A barokk elsősorban az ellenreformáció művészi kifejezője és segítője. A reneszánsz által elindított folyamatok a XVI. század végére olyan világnézeti-erkölcsi kérdésekhez vezettek, amelyekre a humanizmus és a reformáció már nem adott elégséges választ. Bekövetkezett a vallási hagyományok felé való visszafordulás, az ellenreformáció, a rekatolizálódás. A barokk művészet a vallás szolgálatában áll, nevezetesen a protestantizmus visszaszorítását és a katolikus hit újraterjesztését célozza. E mozgalom elindítója a tridenti zsinat (1545—1563), szervezeti bázisa a jezsuita rend (1534-től), mely elsősorban az oktatás területén tevékenykedett. Sajátos tevékenységi formaként jezsuita papok igyekeztek mindenütt az uralkodó személyes szolgálatába állni, és rajta keresztül az ország hitéletét is irányítani.

A barokk művészet központi célja a vallásos áhítat felkeltése, ill. erősítése. Általános jellemzői: díszítettség, kiműveltség, bizarr hatás, ellentétek, újszerű harmónia. A dekorativitásnak tehát ebben a stílusban központi szerepe van. A művelt költő ("poeta eruditus") utánoz, mégpedig a régieket és minél tökéletesebben, ehhez pedig a "gyűjtögető méh" módjára válogatja ki az eszközeit. A barokk stílus új formanyelvet nem teremtett, hanem főként a reneszánsz által felelevenített antik eszközrendszert állította a maga szolgálatába, de ezen kívül is minden korábbi korstílus elemei megjelenhetnek a barokk műalkotásban, az ornamentika részeként. A barokk szövegben például az antik mitológiai elemek a középkori számszimbolikával vagy a reneszánsz jellegű természeti képekkel együtt is megjelenhetnek. A barokk a művelődéstörténet egészéből, bármely részéből vehet elemeket, utalhat rájuk, ezért a barokk alkotás befogadásához korszerű tudós műveltség volt szükséges — az antik kultúra, a középkori skolasztika és a reneszánsz ismeretét egyaránt beleértve. (Az utókor azonban inkább csak az ornamentikát érzékeli és értékeli a barokk művészetben.)

A barokk mű szerkezete lazának látszik, burjánzó jellegű. A barokk világképe szerint a földön a káosz, Isten világában azonban a rend uralkodik; a barokk műalkotás ezért az ellentétek harcából kibontakozó végső harmóniát ábrázolja. Jellegzetes ellentétei: fény—árnyék, világosság—sötétség, érzékiség és transzcendencia. A barokk műalkotás világa tehát kettős tagolású, de a földi és az égi szint végső soron összekapcsolódik: a látványoknak látomásokat kell megidézniük, az ábrázolt tárgyiasságok a maguk nyerseségében, érzékiségében jelennek meg, de a realitás mögött misztikus tartalmakat kell sejteni.

A barokk műalkotás egyéb díszítő törekvései: a képszerűség, a látványosság, a festőiség, a pátosz, a monumentalitás, a dinamika és a magas fokú zeneiség. Jellegzetes művészi cél a mozgás, a küzdelem ábrázolása (a szobrászatban, a festészetben és azirodalomban is): az erő, a szenvedély, a lendület kifejezése — hullámzással, csavarodással, ellentétes erők harcával, nagy méretekkel, érzéki hatásokkal, színpadiassággal.

A barokk irodalom rétegei: az ájtatossági szövegek, a hősköltészet, a misztikus irodalom, valamint (már a XVIII. század derekától) a rokokó. A legjellegzetesebb szövegei hitéleti, hitvitázó művek. A barokk szépirodalomban az eposz és a lovagi epika kapja a főszerepet.

A hősi barokk által leginkább kedvelt irodalmi műfaj a monumentális jellegű eposz. Jellegzetes törekvés ugyanis a heroizmus, emlék állítása a hősöknek, különösképp a családi-nemzeti történelem nagyjainak.

Franciaországban a barokk irodalom időszaka mindössze néhány évtized (kb. 1620—1660), mert itt a klasszicizmus már nagyon korán jelentkezik. Lényege: a (nyelvi) szellemesség, a finomkodás, a barokkos szertelenség. Ezt a "kényeskedés"-t fogja kifigurázni a korszak után több komédiájában Molière — már klasszicista szemlélettel. A francia kultúra egyik centruma a század közepén — a királyi palota mellett — egy irodalmi szalon: a Marquise de Rambouillet. A francia Akadémia 1634-ben létesül, alapítója Richelieu bíboros, célkitűzése szerint a nyelv művelésére. A támogatott műfaj ekkor a heroikus regény, ennek témája az udvari szerelem, nagylelkű érzelmekkel.

A francia barokk kortársaként már megjelenik a racionalizmus is, pl. Descartes, Pascal és Boileau képviseletében. A bölcselkedő Pascal a keresztény erkölcsöt a racionalizmussal, puritán gyakorlatiassággal társítja, és így janzenista elveket képviselve küzd a jezsuiták ellen.