A klasszicista művészetet az eszményi harmónia iránti igény hívja életre, és ennek átélésére az antikvitáshoz fordul. A társadalmi hátérben a feudális és polgári erők közti éles feszültség áll. A klasszicizmus létalapját az abszolút monarchia átmeneti egyensúlya szolgáltatta, elsőként Franciaországban.

A XVII-XVIII. századi ember az ész fegyelmével, a szabályok és törvények megfigyelésével, betartásával, az eszmények felállításával és megvalósításával kísérli meg a boldogulást. A kor uralkodó világszemlélete a racionalizmus, ennek vezéralakja Descartes (René, 1596—1650). Descartes és a jezsuita tanok bírálójaként lépett fel a janzenista tudós-bölcselő Pascal (Blaise, 1623—1662), főműve a Gondolatok (Pensées, 1670), a művészi próza jelentős alkotása.

A francia művészetben főleg a római, a németek körében viszont elsősorban a görög alkotások szolgálnak követendő mintául. Az ideál: a formai tökéletesség. A művészetet a normativitás, a szigorú szabályok felállítása és követésének kísérlete jellemzi. Nem véletlen, hogy az ógörög drámák kapcsán most fogalmazódik meg az ún. "hármas egység" törvénye Boileau francia költő és elméletíró Költészettan c. tankölteményében (1674): a dráma rövid cselekménye egy színhelyen, rövid idő alatt menjen végbe.

A klasszicista embereszmény: a világpolgár. Az antik kultúrában jártas személyek a művelt világ bármely táján otthon vannak, mert hiszen szellemi rokonság köti össze őket; ún. "Árkádia-köröket" létesítenek. A klasszicista művészt — bárhol és bármikor él — nem a jelen és a saját környezete létproblémái foglalkoztatják, mert mindenütt és mindig meg tudja teremteni pl. Horatius vagy Euripidész szellemi világát.

A műfajok, versformák törvényei következetesen betartandók, közöttük szigorú hierarchia uralkodik. Tilos a hangnemek keverése is. A legnagyobb becsben álló műfajok még mindig az eposz és a tragédia. Virágzik továbbá a komédia, az epigramma, az aforizma, az esszé, az episztola, a tanító célzatú mese és az emlékirat. Megújul az óda, annak "horatiusi", azaz bölcselkedő változata is.

A klasszicista dráma jellegzetes konfliktusa: a végletes szenvedély és az elvszerű kötelességtudat harca. Ez jelenik meg Corneille és Racine műveiben is. A szalonokban, az arisztokrácia környezetében az ókori stílusú (főképp Euripidész művei nyomán létrejött) tragédiákat adják elő.

A klasszicista komédia az észérveknek ellentmondó emberi gyarlóságokat állítja színpadra. A legalsóbb szinten a népszerű drámai műfaj — a középkoron és a reneszánszon át fennmaradt nép színjátszás hagyományaira támaszkodva — a bohózat és a vásári komédia; ezekre is támaszkodva teremti meg a világirodalomban is egyedülálló művészetét Molière.

A hangnem területén újdonság a szellemes csipkelődés — a racionális világszemlélet megnyilvánulása. Az eposzparódia és a vígeposz is népszerű. Mindez már arról árulkodik, hogy az antik derű és kiegyensúlyozottság elérése az újkori ember számára csupán elérhetetlen ideál maradt.

A klasszicizmus első virágzása, "aranykora" (Voltaire szerint) Franciaországban következett be 1660—1690 között, a "Napkirály" (XIV. Lajos) uralkodása alatt. Párizs ekkor válik a társadalmi és az irodalmi élet fővárosává, nem csupán Franciaországban, hanem európai szinten. A magas szintű irodalom értői azonban igen szűk réteget alkotnak, összlétszámuk itt sem haladja meg a két-háromezret.

Az irodalom a XVII. századra már magas fokon önállósult, az írók és költők igénylik is a szellemi autonómiát, de a művészet önmagát nem tudja fenntartani, a külső pénzforrás a színház számára is létkérdés. A legnagyobb szerzők is rászorulnak tehát az uralkodó vagy más mecénás kegyes anyagi támogatására — de a legnagyobb juttatásokban ekkor (is?) a másodvonal részesül.

A függőség másik új típusú válfaja — a modernség felé haladó kultúrában — az intézményesülés. A Richelieu bíboros (1585—1642) alapította Francia Akadémia (1634-től) a nyelv művelésére szerveződött, de ezen túlmenően már az első éveiben a műalkotások normáit (a klasszicista dogmákat) is megfogalmazta. Maga Richelieu az irodalmi kérdésekbe is beleszólt, pl. a Cid megítélésébe. 1642-től Mazarin bíboros (1602—1661) lett Franciaország első minisztere, de az ő működése alatt sem lett a kultúra független.

Corneille (Pierre, 1606—1684) a francia klasszicista dráma megteremtője. A Cid (1637) kirobbanó sikerével tör be a drámairodalomba; ebben az érzelmek és a kötelesség konfliktusa végül is feloldódik. Richelieu bíboros (mellesleg maga is drámaíró) a művet és a szerzőt — az erkölcstelenség vádjával — azonnal támadja. Corneille a további drámáiban (pl. Horatius, francia címén Horace, 1640; Cinna, 1641) következetesebben igazodik az akadémikusok által megfogalmazott tematikai és poétikai normákhoz: műveiben a nemes lelkű hős az erkölcsiség védelmében nagy fokú önuralommal lemond a boldogságról.

Molière (eredetileg: Jean-Baptiste Poquelin, 1622—1673) máig a világ legnagyobb hatású, legsikeresebb komédiaszerzője. A vígjáték ókori és középkori hagyományait összegezve megújította a műfajt; a kortárs Bolileau szerint "a nagy Terentius örökségét Tabarinnek, a vásári komédiásnak hagyományaival párosította". Tegyük hozzá Plautus nevét is, és nevesítsük a vásári komédiát: a francia "farce" és az itáliai "commedia dell'arte" elemeit is felhasználta. A komikus vétket a kinevettetéssel kívánta megszüntetni — vagy legalább háttérbe szorítani, így leplezve le XIV. Lajos korának éles ellentmondásait, sőt egyszersmind az örök emberi hibákat. Ifjú éveiben vándorszínész a Béjart-társulatban, majd Párizsban a Napkirály támogatását élvező, ünnepelt társulatvezető, rendező és szerző (Kényeskedők, Les Précieuses ridicules, 1659). Pellengérre állítja a férfiakat és a nőket egyaránt, az álszenteskedést, a tudatlanságot, az arisztokrácia majmolását és minden egyéb szerepjátszást. Halálát — a színpadon, a Képzelt beteg játszása közben lesz rosszul — jelképesnek látjuk.

Racine (Jean, 1639—1699) janzenista tragédiaszerző teljesíti be a klasszicista dramaturgiát; a kiélezett tartalom és a hozzá igazított forma teljes egységét valósítja meg. Tárgyát többnyire az ókorból veszi, és hősnők tragédiáit viszi színre, a fő forrása Euripidész. A cselekményt minimálisra korlátozza, csak a legdrámaibb epizódokat állítja színpadra; a jellem az ő számára csak mint a szenvedély hordozója fontos. Hőseit áthághatatlan korlátok közé helyezi, akiket égető vágy kínoz, a végzetes szenvedély végül is kirobban és pusztít. Stílusa erőteljes, finom árnyalatokban is gazdag. Klasszikus műve a Phaedra (Phaedre, 1677), ebben a címszereplőt a mostohafia iránti leküzdhetetlen vágya sodorja pusztulásba. Egyéb drámái közül: Britannicus (1669), Bereniké (Bérénice, 1670), Iphigénia (Iphigénie, 1674). Molière segítségével indult a pályáján, osztályrésze volt a hatalmas siker és a Napkirálytól kapott életjáradék is, de a bukás (Phaedra) és a végső kegyvesztés is. Egy időben (Boileau-val együtt) XIV. Lajos udvari történetírója volt.

Boileau-Despréaux (Nicolas, 1636—1711) kritikus és szatirikus költő. Első számú alkotása a Költészettan című tankölteménye (Art Poétique, 1674), melyben világirodalmi érvénnyel fogalmazza meg a hármas egység szabályát. 1677-től udvari történetíró, 1684-ben az Akadémia tagja. Önérzettel, de rugalmasan vitázott; elméletét az utókor értelmezte mereven.

La Bruyère (Jean de, 1645—1696) moralista író, főműve a Jellemek vagy a századunk erkölcsei (Les Carectères ou les Moeurs de ce siècle, 1688), szatirikus képet fest a korabeli társadalomról. Stílusa a rövid mondatairól híres.

La Fontaine (Jean de, 1621—1695): francia költő. Legismertebb művei Aiszóposz és Phaedrus fabuláinak szellemes átdolgozásai: Mesék (Fables, 1954). A kötet leghíresebb darabja A tücsök és a hangya. A szövegeket rövidségük megtartásával is drámaivá fejleszti, de a morális tanulságot is kiélezi. Stílusa gazdag, kifejező, szerkesztésmódja változatos. Verses elbeszéléseket és novellákat is írt. Egész életében pártfogók támogatásából élt, udvari költő is volt, 1683-tól a Francia Akadémia tagja.

Cyrano de Bergerac (Savinien de, 1619—1655) eredeti hangú költő, a felvilágosodás előfutára. Nevét a világirodalomban inkább a róla szóló romantikus Rostand-dráma (1897) alapozta meg.