A XIX. században, a császárság és a restauráció idején új irodalmi irányzat jelentkezett: a romantika. Középpontjában a szabadságeszme, a teljesség iránti vágy és az egyén önkifejezése, önérvényesítése áll. Hátterében a felvilágosodás racionalizmusa, a francia forradalom megrendítő élménye, az ipari forradalom és a polgárosodás távlatot nyitó vagy távlatvesztő, kiábrándító hatása sorható fel.

Az irányzat nevének előzménye a "roman", a középkorban a népnyelven írt elbeszélő művek műfaja. A romantika közvetlen előzménye a "preromantika", elsősorban a szentimentalizmus, valamint a német "klasszika" és a "Sturm und Drang".

A kultúrtörténet egyik új keletű felfogása szerint a modern művészet, sőt általános kultúra (a napjainkban is tartó korszak) a romantikával kezdődik, amely érzékeli a hagyományos világkép elavultságát, lebontja a tradíciókat, és új perspektívák kialakítására vállalkozik.

A romantikus, azaz felfokozott életérzést a távlat, a változás lehetősége határozza meg: az egyik változata a reményvesztettség, a csalódás, a világfájdalom (a "spleen"); a másik a forradalmi optimizmus, a kitörő életöröm.

A romantikát az eszményítés vezérli; a romantikus alkotás az eszméket sugározza, elsősorban a szabadságot. A személyes vonások, a belső tartalmak, így az érzelemvilág kifejeződése is a romantika jellegzetes feladata. A nemzeti karakter szerepe is jelentős, a romantikában felértékelődnek a helyi és a korra jellemző sajátosságok. A romantika érdeklődik a nemzeti múlt, kiváltképp a középkor (a nemzeti kultúra gyökere), a népi hagyományok, valamint az egzotikus kultúrák iránt. Nagy szerepet kap a művekben az érdekesség, a kaland, a mese, az álom, a fantázia, a mitológia és maga a szépség.

A szövegek nyelvére mindenek előtt az erős líraiság nyomja rá a bélyegét.A szabad önkifejezés egyedi, szabálytalan, olykor töredékes műformát eredményez. Ismét jellemző (a barokkra emlékeztetően) a monumentalitás, a zeneiség, a festőiség és az ellentétezés. A romantikára jellemző hangnem a pátosz, a humor és az irónia is. Az esztétikai minőségek keveredhetnek, pl. a rút és a fennkölt. A műfajok határai is elmosódnak vagy teljesen megszűnnek; a líraiság mindenütt átható jelenség. A lírai műfajok közül gyakori az érzelmes dal és az elégia, de a legjellemzőbb a szélsőséges hangulatváltozású rapszódia. Emellett a komplexitás is jellemző.

A költészetben kezdődött: az ún. Cénacles-csoport kiemelkedő alakja volt Alphonse de Lamartine (1790-1869), az ő műveit tekintik a romantika kezdetének a francia költészetben.

Pierre Jean de Béranger (1780-1857) könnyed versei (chansonjai) szerelemről, borról, politikáról Petőfi Sándorra is hatottak. Példaképének tartotta és négy verset le is fordított tőle. A restauráció politikai elveit Francois-René de Chateaubriand (1768-1848), irodalmi elveit a jelentős regényírónő, Madame de Staël (1766-1817) összegezte.

Victor Hugo (1802-1885) regényíróként vált a francia romantika legjelentősebb alakjává: a Nyomorultak; a Párizsi Notre-Dame és más híres regények alkotója. Hernani című drámája a romantikus drámairodalom kezdetét jelentette. Költőként is óriási volt: a XX. század közepén írta róla Froment-Guieysse: „…Ő a jelenkori költészet kulcsa”. Nemcsak a magyar írókra, költőkre hatott, hanem ő maga is népszerűsítette a magyarság ügyét hazájában.

Kiemelkedő regényírója volt a kornak Stendhal - valódi nevén Henri Beyle (1783-1842) - , Honoré de Balzac (1799-1850), a Goriot apó; Emberi színjáték stb. szerzője, az idősebb Alexandre Dumas (1802-1870), a férfinéven alkotó írónő, George Sand – valódi nevén Amandine-Aurore-Lucile Dudevant (1804-1876) -, Prosper Mérimée (1803-1870).

Az 1848-as forradalom bukását stílusváltás követte. Théophile Gautier (1811-1872) még a romantika képviselőjeként indult, de egyre inkább a vers szépsége vált céljává. Kialakult a „l’art pour l’art”. A kor legnagyobb költőjének Charles Baudelaire-t tartják (1821-1867), A Romlás virágai című kötet alkotóját.

Paul Verlaine (1844-1896), Arthur Rimbaud (1854-1891), a szimbolizmus megteremtője és ezen irányzat kiterjesztője, Stéphane Mallarmé (1842-1898) követte. A realizmus képviselője a regényirodalomban Gustave Flaubert (1821-1880). A naturalizmus irányzata a társadalmi valóságot kiélezve, a szélsőséges jelenségeket hangsúlyozva mutatta be.

Fő képviselői: Émile Zola (1840-1902), Guy de Maupassant (1850-1893). A századvég írói közül említésre méltó a Nobel-díjas Anatole France (1844-1924), aki Voltaire hagyományait elevenítette fel. A színpadi irodalomtól függetlenek voltak az említett irányzatok.

A kor kedvelt drámaírója az ifjabb Alexandre Dumas (1824-1895), A kaméliás hölgy szerzője. Ekkor születik meg a „bulvárszínház”: képviselői Eugéne Labiche (1815-1888), a Henri Meilhac (1831-1897) és Ludovic Halévy (1834-1908) szerzőpáros. A szimbolizmus képviselői közül Maurice Maeterlinck (1862-1949) és Alfred Jarry (1873-1907) is megjelent színpadon (utóbbi az Übü király című drámával).